2.évad/ 1. Hova mész?

 Jó lesz egy kis levegőváltozás. Távol a gondoktól a szenvedéstől ... Vagyis én azt hittem.

 A reptérhez érve minden cuccomat kivettük a kocsiból. Anyával egy - egy bőröndöt markolászva léptünk be a terminálba. Fél óránk van még az indulásig. Én megmondtam anyumnak, hogy nem kell annyira sietnünk, de ő hajthatatlan. 
- Inkább érjünk oda előbb. - érvelt az igaza mellett. Mivel nekem nincs nagy beleszólásom az ilyenekbe így bele mentem. Félórát csak nem állhattunk, leültünk a piros székek egyikére. Vajon milyen lesz egyedül lenni? Soha nem voltam még egymagam egy teljesen idegen városban. Anyu odaadóan viselkedik, egy szóval sem akarta megakadályozni, hogy elmenjek. Itt valami nagyon nem stimmel, vagy lehet hogy én dramatizálom túl a dolgokat. Elvégre elég nagy vagyok szóval utazgathatok egyedül is. Épp a bejáratott szemléltem mikor belépett egy kapucnis, napszemüveges srác. Várjunk csak ... Kapucni? Napszemcsi? Istenem! 
- Anya takarj el! - szóltam elhalló hangon. 
- Miért? 
- Nézd! - böktem a fejemmel felé.
Anya felvont szemöldökkel kémlelte. 
- Ő, most melyik az öt közül?
Végig néztem rajta. Szürke kapucnis pulóver, szűk csőszárú farmer, converse cipő .... Egyértelmű.
- Liam! - suttogtam.
- Ah. Őt szeretjük?
- Nem. Anya egyikőjüket sem!
- Még Louist sem?
- Helyesbítek. Zayn és Liam a közellenség. Így őket nem szeretjük. 
Ismét az ajtó felé pillantottam. Hova tűnt? Miért is érdekel? A lényeg az, hogy nincs a látószemszögemben. Megfogtam anya dzsekiét és magamra terítettem. A biztonság kedvéért lejeb csúsztam a széken. Csak nem fog észere venni ilyen nagy tömegben. " Miatyánk aki a mennyekben van ... könyörgöm had legyek láthatatlan! Legalább addig amíg fel szállok arra a nyavalyás gépre! " Valaki megérintette a vállam úgy megrémültem, hogy felsikoltottam. 
- Jézusom! - rémüldözött anya is. - Csak szólni akartam, hogy elugrom a szemközti bódéhoz. Te addig légyszíves vegyél egy capuccinot nekem. Annyira megijedtem, hogy nem tudtam megszólalni így csak bólintottam. Anya megköszönte és elment. Remegő térdel indultam a mozgó lépcső felé. Próbáltam figyelmes lenni nehogy Liammel találjam szembe magam. Annyira figyelmes voltam, hogy egyenesen a karjaiba mentem. Egy határozott mozdulattal behúzott egy szertár féleségbe. Olyan gyorsan történt minden, hogy még pislogni sem volt időm. Körbe néztem a szűk kis helyiségben. Minden bizonnyal ez a takarító raktár. Egészen a falnak húzódtam. Liam szembe fordult velem levette a kapucniját majd a szemüvegét. 
- Remélem tudod, hogy ez felér egy ember rablással? - szóltam flegmán. 
Elmosolyodott és egy mozdulattal kulcsra zárta az ajtót. Szuper. Hogy a franc fogok én kijutni innen? Kivette a zárból a kulcsot és a farzsebébe csúsztatta. 
- Selena Montez kiismertelek. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy egy elkényesztetett liba vagy!
Kikerekedett a szemem. Még soha nem hallottam így beszélni. Nem hagyhatom magam.
- Mi ütött beléd? - kérdeztem feldúlva. - Hogy mersz engem ilyen jelzőkkel illetni? Képes vagy még a szemembe nézni? Zayn mindenről beszámolt. 
Összefonta kezeit a mellkasa előtt, hátát az ajtónak döntötte. Flegma stílusom átváltozott ingerültséggé, viszont kíváncsi is vagyok. Liam nem  ilyen természetű. Az összes fiút (a bandában) láttam már a padlón, de őt még nem. Tekintete sem olyan mint szokott. Az acélhoz hasonlítanám. 
- Hova mész? - nem is nézett rám a mennyezetet kémlelte. 
- Miért érdekel? 
Elnevette magát majd elkomorodott. 
- Hát még mindig el kell mondanom, hogy mit érzek irántad? Fontos vagy számomra. 
- Fontos? Nagyon az lehet, ha felbérelted Zaynt. - kiabáltam vele. 
Ellökte magát az ajtótól, de csak azért, hogy engem a falnak szorítson. Barna szem egyáltalán nem tükrözött megbánást. Teljesen hozzám préselte magát.
- Nem kértem én semmire, saját maga ajánlotta fel! Nincs bűntudatom, hisz nem csináltam semmit. Szeretlek, ha ezért elítélsz hát tessék! Itt vagyok, vágj a fejemhez mindent! Ne fogd vissza magad! 
Mire végzet a mondandójával a düh és a csalódottság vett hálójába. Tiszta erőmből ellöktem magamtól, de Liam olyan mint egy gumilabda, vissza pattant.
- Most mond, hogy mi böki a csőröd mielőtt nem késő! - vicsorgott.
- Minden hozzád vezethető vissza. Már a kapcsolatunk elején fájdalmat okoztál. Emlékezz csak a bulira. Annak ellenére amit ott műveltél adtam egy esélyt, de te azt is elcseszted. Minden szart félre téve megbocsátottam és barátok lettünk, de most megint összezavarsz mindent. Nem vagyok marionet baba. Nem mozgathatsz te és senki más a kedve szerint. Hogy érted, hogy mielőtt késő? Elmész? Hát menj csak. 
Vissza tért Liam igazi énje. Szeme könnybe lábadt. Kezeit amit eddig a falnak nyomta ezzel engem magához szorított a derekamra csúsztatta.  Fejét a vállamba temette. 
- Sajnálom. Adj még egy esélyt!
A sírás ami másodpercek töredéke alatt rám tört arra késztetett, hogy szorosan magamhoz öleljem. 
- Miért adjak esélyt, Liam? - suttogtam. 
- A szerelmünkért! Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de érzem, hogy nem vagyok közömbös számodra. 
- Én ... - nem találtam szavakat így inkább csendben maradtam. 
Liam kiegyenesedett. Homlokát az ajkamnak döntötte, mint egy kisgyerek. 
- Hova mész? - nézett a szemembe. - Menekülsz? 
- Mhh ... Pontosan. 
- Menekülj velem! - Liam lassan közeledni kezdett.
Az orrunk hegye már súrolta a másikét. Mindketten elmosolyodtunk. Körbefontam kezemmel a nyakát. Megcsókolt! ...